A part hemzsegett a szörnyektől. Izgatottan várták a hajó indulását és mivel mindegyikük saját csapatát tartotta a legesélyesebbnek, ezt nagy hanggal bizonygatta a többieknek.

Kivéve egy csapatot. Hárman voltak: egy ember és két szörny.

A többiektől távol álltak és idegesen tekintgettek az erdő felé.

• Urameshi késik. (Kuwabara)

• Mondtam, hogy ne bízzunk meg benne. Ráadásul továbbra sincs meg az ötödik. (Hiei)

• Hé! Megjöttünk! (Yusuke)- Amíg Yusuke és Hiei kifejezték, mennyire örülnek a viszontlátásnak, Kuramának és Kuwabarának furcsa érzése támadt.

• Te, Kurama, úgy érzem, mintha…(Kuwabara)

• Figyelnének. Tudom. Én is érzem. (Kurama)

• De kik? (Kuwabara)

• Ők. Próbálj meg nem feltűnően odanézni. (Kurama)- Kurama egy picit hátrébb lépett, hogy ne takarja el Kuwabara elől a furcsa társaságot. Két férfi volt, meg két nő. És még egy. Az ötödik feltűnően magas volt és alakját épp csak ki lehetett venni. A csapat olyan messze állt tőlük, hogy a fák árnyékában épp csak sejteni lehetett, hogy ott is áll valaki. A másik négy egységes fekete bőrruhát viselt és éjszínű maszkot, melyből csak a szemük látszott ki. Kurama olyan hirtelen fordult szembe az őket bámulókkal, hogy Kuwabara azt hitte, rájuk támad. A lány azonnal elkapta a szemét és a fák alatti sötétségben álló ötödikhez ment. „Azok a szemek… vajon hol láttam már őket?” gondolta Kurama, de már nem kereshette meg a válaszokat, mert megjelent a hajó kapitánya. A fedélzeti verekedésnél Kurama hiába kereste, nem találta a maszkos csapatot. Éjszaka Kurama nem tudott aludni, ezért kiment a fedélzetre, hátha a friss, esti szellő kifújja a fejéből a kavargó gondolatokat. Ahogy a csillagokat nézegette, lépéseket hallott a háta mögül. Hátrafordult és azt a lányt látta, aki korábban figyelte őket.

• Ó! Bocsáss meg, nem tudtam, hogy itt vagy. Megyek, nem zavarlak. (lány)

• Maradj csak. Nem zavarsz. (Kurama)

• Köszönöm. (lány)-a lány odament Kuramához és a korlátra könyökölt.

• Hogy hívnak? (Kurama)

• Nincs nevem. Az Ég Leánya vagyok, szólíthatsz így, ha akarsz. (Ég Leánya)

• Az ég leánya? (Kurama)

• Igen. Olyan kevesen maradtunk, hogy már nincs értelme nevet adni a gyermekeknek. (Ég Leánya)

• Sajnálom. Mondd csak, miért figyeltetek bennünket? (Kurama)- a lány nevetett.

• Túl sokat kérdezel. Azért figyeltelek, mert parancsot kaptam rá. Ti tűntetek a legerősebbnek. És igazam lett. Gratulálok, gyorsan végeztetek a mamlaszokkal. (Ég Leánya)- a lány hátat fordított Kuramának és elindult a kabinok felé.

• Hová mész? (Kurama)

• Lefeküdni. Késő van, és holnap kell majd az erő. Javaslom, hogy menj te is aludni. (Ég Leánya)

• Várj! Mondd, csak, hova tűntetek? A harc közben nem láttalak titeket, hol voltatok? (Kurama)

• Túl sokat kérdezel, Youko, túl sokat. Ez lesz a veszted. – a lány ismét nevetett, majd egyszerűen eltűnt.

• Mintha elfújta volna a szél. De hova tűnhetett? (Kurama)- Kurama zavartan nézett körül a fedélzeten, de a lány nem volt sehol. Eszébe jutottak az utolsó szavai: Túl sokat kérdezel, Youko, túl sokat…

„Youko? De hát honnan tudta a nevemet?”